Jób könyve, 17

1. Összetörött immár énbennem a lélek, és miattam gyûlnek egybe a sírásók.

2. Valóban, gúnyolódók céltáblája lettem, s azt kell egyre néznem, hogyan civakodnak.

3. Tégy le óvadékot értem önmagadnál! Ki volna más, ki értem kezességet vállal?

4. Szívüket bezártad, nincs bennük belátás, azért egyetlen kéz föl nem emelkedik.

5. Zsákmányt osztani barátokat hívnak, saját gyermekeik szeme meg eleped.

6. Gúnydalok tárgyává tettek a nép elõtt, olyan ember lettem, akit szembeköpnek.

7. Szemem homályossá válik bánatomban, tagjaim sorvadnak, mint árnyék, olyanok.

8. Ezért a jámborok szörnyülködnek, és a bûnös miatt háborognak a tiszták.

9. De az igaz mégis hû marad útjához, kinek keze tiszta, gyarapszik erõben.

10. Rajta hát! Lépjetek közelebb mindnyájan! De hisz nem találok bölcset közöttetek!

11. Napjaim elenyésznek, terveim meg egyre távolabb kerülnek, a szívem rostjait szétmarcangolták.

12. "A napnak kitér az éj - így szokták mondani -, közel a fény, amely elûzi a sötétséget."

13. Alvilágban lakni, ez a reménységem, ágyamat megvetni, ott a sötétségben.

14. Síromhoz így szólok: "Az apám vagy nékem!" A férgekhez meg: "Anyám, s nõvéreim!"

15. Hol marad számomra még bármi reménység, ki leli meg - a boldogságomat?

16. Velem együtt leszállnak az alvilágba, és együtt süllyedünk a porba.